2013. július 20., szombat

1. rész

Sziasztok! A nevem Perrie Edwards, és ez lenne az én kis sztorim....
Én egy átlagos, 20 éves, hétköznapi lány vagyok. Vagy talán...mégsem vagyok annyira átlagos...  A szüleim 15 éves koromban meghaltak. Nagyszüleim pedig négy éves koromban, apum szüleit pedig nem is ismertem, így szüleim halála után teljesen egyedül maradtam. Rokonaim vannak, de velük nem tartom a kapcsolatot, barátaim pedig egyáltalán nincsenek. A szüleim elvesztése után teljesen magamba fordultam, és eltaszítottam magamtól mindenkit. Amikor bekerültem a középsuliba ott sem volt más a helyzet. Nem barátkoztam senkivel, mindig én ültem a leghátsó padban, tök egyedül, mindig piszkáltak mindennel, és sokszor bajba is kerültem; cigizés a mosdóban, egyszer-kétszer még a teremben is szünetekben, piát cipelni a suliba, verekedések.... De ezekből már kinőttem. Vagyis már nem iszom. Nem egyszer próbáltam már öngyilkos lenni, de valahogy ez sosem sikerült. Nem voltam soha elég bátor ahhoz, hogy csak úgy eldobjam az életemet. Mindig megúsztam pár vágással vagy valami. Pedig nem sok értelme van az én életemnek... Viszont akár hiszitek, akár nem, azt mondják, hogy én nem voltam mindig ilyen. Állítólag mindig vidám, mosolygós, vicces lány voltam, akinek rengeteg barátja volt. Bár én ezekre nem emlékszem, de most nem részletezném, hogy miért nem... Viszont ez a lány eltűnt anyuékkal együtt.

Egy reggel a csengő hangja ébresztett fel. Ránéztem a telefonom kijelzőjére, és láttam, hogy már 12:35 van. Nincs is olyan reggel... Belebújtam a mamuszomba, és lebattyogtam a lépcsőn. Ki lehet az vajon? Hozzám sosem jön senki. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Gondolatmenetemből ismét a csengő hangja zökkentett ki. Kinyitottam az ajtót, és egy rövid, barna hajú fiú állt előttem. Haja kétoldalt picit rövidebb volt, mint a feje tetején, ami viszont enyhén fel volt zselézve. Végignéztem az öltözékén is; egy fekete, farmerdzseki szerű volt rajta, alatta egy fehér pólóval, és hozzá egy fekete farmert viselt még egy fehér tornacipővel. Nagyon ismerős volt a fiú, de nem tudtam hova rakni. Egy ideig csak bámult rám. Elég zavarodottnak tűnt....
- Segíthetek? -kérdeztem a szimpatikus arcú sráctól.
- Ömm...igen. Én Perrie Edwards-ot keresem.-mondta alig hallhatóan, miközben ámulattal bámult rám.
- Hát megtaláltad. Én lennék az.-dőltem az ajtófélfának talán kicsit unottan.
- Remek.-mosolygott óvatosan.-A nevem Liam Payne.-fogott velem kezet.
- Oké... És mit tehetek érted? Talán ismerjük egymást?
- Nem. Vagyis én tudom, hogy Te ki vagy.
- És honnan?
- Nem akarok tolakodó lenni, de ha talán beengednél, akkor nyugodtabban tudnánk beszélgetni, és elmesélnék neked mindent.
- Ha nem vagy valami sorozatgyilkos, akkor gyere.-mondtam kicsit unottan, majd ellöktem magam az ajtófélfától, és beengedtem.
- Tudtommal nem vagyok az.-nevetett, majd belépett a házba.-Szép kis ház.-nézett körbe, miközben leültünk a nappaliba.
- Köszi. Kérsz amúgy valamit inni, esetleg enni?
- Nem, köszi.-mosolygott.
- Rendben.-ültem le mellé.-Szóval... mit szeretnél tőlem?
- Egyedül élsz itt, igaz?
- Igen. De ezt Te honnan tudtad? -néztem rá kicsit furcsán.
- Sok mindent tudok rólad. Tudom, hogy 20 éves vagy. Tudom, hogy a szüleid...nos...érted?! Tudom, hogy egyke vagy. Tudom, hogy nincs senkid...rajtam kívül.-halkult el a mondat végén. Hogy mi van???? Ezeket meg honnan a francból tudja? Nyomozott utánam, vagy mi? És mi az, hogy Ő itt van nekem????- Na állj! Honnan tudsz a szüleimről, és mi az, hogy rajtad kívül nincs senkim? Nem is ismerjük egymást! Nincs semmi közünk egymáshoz!
- Tévedsz Perrie. Nagyon is van közöd hozzám.-nézett a szemembe.
- Hogy mi van?
- Rokonok vagyunk. Az unokatestvéred vagyok.-leesett az állam. Nekem nincs is unokatestvérem.
- Na persze! -nevettem fel erőltetetten.
- Nem hiszed? -nézett rám komolyan.
- Hát nem.
- Az anyukádat Debbie-nek hívták, igaz?
- Igen.
- És volt egy testvére, Karen.
- Ezt Te mégis honnan a francból tudod? -döbbentem le.
- Karen az én anyukám.
- Az nem lehet. Anyuék sosem meséltek róla. Legalábbis én nem emlékszem.
- Mert volt köztük egy kis vita, még jóval az én születésem előtt.
- Ez biztos, hogy nem lehet. Nem lehetsz az unokatestvérem! Nekem nincs senkim! -fakadtam ki.
- Perrie, kérlek hidd el! Rokonok vagyunk.
- Nem is ismerlek!
- Perrie...
- Menj innen Liam vagy akárki is vagy! És ne gyere vissza!
- Én csak megakarlak ismerni.
- De én nem akarlak Téged!
- Hát jó. Ahogy gondolod.-sóhajtott, majd felállt mellőlem.-Itt a számom, ha meggondolnád magad.-húzott elő egy kis cetlit a zsebéből, amit lerakott az asztalra, majd kiment a házból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése