2013. július 27., szombat

2. rész

Csak ültem a kanapén, és bámultam a cetlit az asztalon. Mi a franc volt ez? Ki ez a srác vajában? Honnan tud ennyi mindent a családomról? Tényleg a rokonom lenne? Mondjuk rendes srácnak tűnt... Lehet, hogy nem hazudott. De akkor meg én hülye Őt is eltaszítottam magam mellől. Ha igaz az, amit Liam mondott, és tényleg van...családom...akkor ezt az egészet nem akarom elszúrni. Belefáradtam már abba, hogy folyton egyedül vagyok. Nem akarok egyedül maradni életem végéig. És, ha tényleg nem akarom, hogy ez legyen, és hogy legyen mellettem valaki, akkor most ezt az egészet rendbe kell hoznom. Felmentem a szobámba a mobilomért a cetlivel a kezemben, leültem az ágyra, majd bepötyögtem Liam számát. Egy ideig csak bámultam a telefont, és gondolkoztam, hogy valójában mit is szeretnék majd mondani neki, végül nagy bátorságot vettem magamon, és tárcsázni kezdtem a számot. Nagyon izgultam, miközben vártam. A szívem a torkomban dübörgött, a szám teljesen kiszáradt, a tenyerem pedig nyirkosodni kezdett. Mintha életem szerelmét hívnám fel... Vicces. Egyszer csak egy mély hang ütötte meg a fülemet. Ismerős volt valahonnan, de nem Liam hangja volt....
- Halló?! -szólt a telefonba.
- Ömm...én...én Liam Payne-t keresném.-szóltam félénken.
- Ki keresi?
- Perrie... Perrie Edwards... Az unokatestvére.-pár pillanatig nem szólt semmit az illető. Már azt hittem, hogy eltűnt.-Halló?! Itt van még?
- Szólok neki.-szólt halkan a telefonba az illető. Pár másodperc után egy ismerős, kellemes hang csendült fel a telefon másik végén.
- Szia Perrie.-szólt a telefonba.
- Szia Liam. Én csak....bocsánatot szeretnék kérni. Nem tudnánk valamikor találkozni?
- Gyere a parkba kettőre.
- Rendben.
- Na szia!
- Szia! -köszöntünk el egymástól, majd kinyomtuk. Ránéztem az órára, és láttam, hogy már 13:15 van. Gyorsan kikaptam a szekrényből egy pólót meg egy nadrágot, majd elmentem fogat mosni, megcsináltam a hajam. majd már indultam is, mert már ötven volt. Útközben bedugtam a fülhallgatómat, és battyogtam a parkba Liamhez. Ahogy haladtam folyton azon gondolkoztam, hogy Liam hogy talált meg, és hogy mióta tud rólam. Na meg, hogy Ő tudja-e, hogy Karen és anyu között mi történt még anno.

Mikor a parkhoz értem megpillantottam Liamet, de nem egyedül volt. Egy rövid, szőke hajú fiúval beszélgetett. Odamentem hozzájuk, és köszöntem nekik. A szőke hajú srác is nagyon ismerős volt. Mintha már találkoztunk volna...
- Perrie, Ő itt a haverom Niall.-mutatott az aranyos szőkeségre.-Niall, Ő itt Perrie..az unokatesóm.-most mutatott rám.
- Szia! Niall Horan vagyok.-mosolygott rám a fiú.
- Perrie Edwards.-nyújtottam felé a kezem.
- Örülök, hogy találkoztunk.
- Én is.-eresztettem el egy kis mosolyt.
- Na, de én megyek is. Nem zavarok. Majd még találkozunk.-szólt Liamhez.
- Ja.-bólintott a fiú.
- És remélem, hogy majd veled is.-mosolygott rám.
- Lehetséges.-mosolyogtam.
- Rendben.-nevetett.-Na sziasztok! -köszönt, majd már el is tűnt.
- Milyen kis zabálni való egy fiú.-nevettem. Erre Liam nem mondott semmit, csak Ő is nevetni kezdett.
- Nem ülünk le? -kérdezte kis szünet után.
- De, leülhetünk.-válaszoltam, majd leültünk egy padra. Az elején nem szóltunk egymáshoz semmit, csak ültünk egymás mellett, majd én törtem meg a nagy hallgatást.-Figyelj Liam! Ne haragudj, hogy az előbb olyan bunkó voltam veled. Csak hozzászoktam, hogy nekem már nincs senkim.-ütöttem le a fejem.
- Semmi gond. Megértem. De már nem vagy egyedül. Én itt vagyok neked.-felnéztem az arcára, és láttam, hogy mosolyog, és hogy komolyan gondolja, ami nagyon megnyugtatott.
- Ez kicsit furcsa, mert még csak ma találtunk egymásra, de köszönöm.-egy picit visszamosolyogtam rá.
- Tudom. És igazán nincs mit. Ez csak természetes.
- És azt tudod, hogy anyuék miért vesztek össze?
- Nem egészen. Annyit tudok, hogy még régebben vesztek össze valami szerelmi ügy miatt állítólag. De anyu sosem beszélt róla bővebben.
- Értem.-bólintottam.-És hogy találtál meg engem?
- Egy fotón láttalak meg, ahol anyuddal és apuddal voltál. Rákérdeztem anyunál, hogy kik vagytok, és elmesélte, hogy rokonok vagyunk. Aztán megkérdeztem a neved, meg hogy tudja-e, hogy hol laktok, és így találtam rád végül.
- És Ti most Londonban éltek, vagy Wolverhamptonban?
- Anyuék otthon, Wolverhamptonban. De én itt, Londonban.
- Egyedül?
- Nem. Niallékkal lakok együtt.
- Niall családjával?
- Nem.-nevetett.-Rajta kívül még három barátommal
- Ja értem. Akkor öten éltek egy házban?
- Igen.
- Szívesen megismerném a többieket is.-mosolyogtam. Ez a kijelentésem még engem is meglepett. Szokatlan, hogy ÉN új embereket akarok megismerni.
- Most mindenki otthon van elméletileg. Ha gondolod elnézhetünk hozzánk.
- Áh! Nem akarok zavarni.
- Nem zavarnál.-mosolygott.-Gondolom mindenki csak punnyad otthon.
- Majd még átgondolom.-mosolyogtam rá.-De most még beszélgessünk.
- És mit szeretnél tudni?
- Mondjuk, hogy...mennyi idős vagy?
- Lassan 20.
- És mikor költöztél el otthonról?
- Három éve élek a családom nélkül.
- Miért? Ha szabad megkérdeznem.
- Meguntam az otthoni életet. Ott nem történt soha semmi. Na meg aztán összehozott a sors Niallékkal, és összeköltöztünk így öten.
- Értem. És hogy hívják a többi srácot?
- Louis Tomlinson, Zayn Malik és Harry Styles. Na megy ugye Niall.... de Őt már ismered.-mosolygott. Zayn... Zayn Malik... Mindegyik név nagyon ismerős, de ez a Zayn név még inkább.
- Te Liam!
- Hm?
- Nem lehet, hogy mi egy suliba jártunk?
- De igen. Miért? -nyelt egy nagyot. Na ezt most miért?
- Csak mert annyira ismerősök ezek a nevek. És amikor legelőször megláttalak, Te is nagyon ismerős voltál, sőt Niall is, csak nem tudtam, hogy honnan. De most már ezek szerint megvan.-mosolyogtam. Liam egy ideig nem szólt semmit, csak nagy szemekkel bámult rám. Mintha eszébe jutott volna valami, vagy megijedt volna.-Hahó! Liam! Minden oké?
- Ömm....ja...persze...hogyne....-rázta meg a fejét. Na jó! Ez elég furcsa volt!

2013. július 20., szombat

1. rész

Sziasztok! A nevem Perrie Edwards, és ez lenne az én kis sztorim....
Én egy átlagos, 20 éves, hétköznapi lány vagyok. Vagy talán...mégsem vagyok annyira átlagos...  A szüleim 15 éves koromban meghaltak. Nagyszüleim pedig négy éves koromban, apum szüleit pedig nem is ismertem, így szüleim halála után teljesen egyedül maradtam. Rokonaim vannak, de velük nem tartom a kapcsolatot, barátaim pedig egyáltalán nincsenek. A szüleim elvesztése után teljesen magamba fordultam, és eltaszítottam magamtól mindenkit. Amikor bekerültem a középsuliba ott sem volt más a helyzet. Nem barátkoztam senkivel, mindig én ültem a leghátsó padban, tök egyedül, mindig piszkáltak mindennel, és sokszor bajba is kerültem; cigizés a mosdóban, egyszer-kétszer még a teremben is szünetekben, piát cipelni a suliba, verekedések.... De ezekből már kinőttem. Vagyis már nem iszom. Nem egyszer próbáltam már öngyilkos lenni, de valahogy ez sosem sikerült. Nem voltam soha elég bátor ahhoz, hogy csak úgy eldobjam az életemet. Mindig megúsztam pár vágással vagy valami. Pedig nem sok értelme van az én életemnek... Viszont akár hiszitek, akár nem, azt mondják, hogy én nem voltam mindig ilyen. Állítólag mindig vidám, mosolygós, vicces lány voltam, akinek rengeteg barátja volt. Bár én ezekre nem emlékszem, de most nem részletezném, hogy miért nem... Viszont ez a lány eltűnt anyuékkal együtt.

Egy reggel a csengő hangja ébresztett fel. Ránéztem a telefonom kijelzőjére, és láttam, hogy már 12:35 van. Nincs is olyan reggel... Belebújtam a mamuszomba, és lebattyogtam a lépcsőn. Ki lehet az vajon? Hozzám sosem jön senki. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Gondolatmenetemből ismét a csengő hangja zökkentett ki. Kinyitottam az ajtót, és egy rövid, barna hajú fiú állt előttem. Haja kétoldalt picit rövidebb volt, mint a feje tetején, ami viszont enyhén fel volt zselézve. Végignéztem az öltözékén is; egy fekete, farmerdzseki szerű volt rajta, alatta egy fehér pólóval, és hozzá egy fekete farmert viselt még egy fehér tornacipővel. Nagyon ismerős volt a fiú, de nem tudtam hova rakni. Egy ideig csak bámult rám. Elég zavarodottnak tűnt....
- Segíthetek? -kérdeztem a szimpatikus arcú sráctól.
- Ömm...igen. Én Perrie Edwards-ot keresem.-mondta alig hallhatóan, miközben ámulattal bámult rám.
- Hát megtaláltad. Én lennék az.-dőltem az ajtófélfának talán kicsit unottan.
- Remek.-mosolygott óvatosan.-A nevem Liam Payne.-fogott velem kezet.
- Oké... És mit tehetek érted? Talán ismerjük egymást?
- Nem. Vagyis én tudom, hogy Te ki vagy.
- És honnan?
- Nem akarok tolakodó lenni, de ha talán beengednél, akkor nyugodtabban tudnánk beszélgetni, és elmesélnék neked mindent.
- Ha nem vagy valami sorozatgyilkos, akkor gyere.-mondtam kicsit unottan, majd ellöktem magam az ajtófélfától, és beengedtem.
- Tudtommal nem vagyok az.-nevetett, majd belépett a házba.-Szép kis ház.-nézett körbe, miközben leültünk a nappaliba.
- Köszi. Kérsz amúgy valamit inni, esetleg enni?
- Nem, köszi.-mosolygott.
- Rendben.-ültem le mellé.-Szóval... mit szeretnél tőlem?
- Egyedül élsz itt, igaz?
- Igen. De ezt Te honnan tudtad? -néztem rá kicsit furcsán.
- Sok mindent tudok rólad. Tudom, hogy 20 éves vagy. Tudom, hogy a szüleid...nos...érted?! Tudom, hogy egyke vagy. Tudom, hogy nincs senkid...rajtam kívül.-halkult el a mondat végén. Hogy mi van???? Ezeket meg honnan a francból tudja? Nyomozott utánam, vagy mi? És mi az, hogy Ő itt van nekem????- Na állj! Honnan tudsz a szüleimről, és mi az, hogy rajtad kívül nincs senkim? Nem is ismerjük egymást! Nincs semmi közünk egymáshoz!
- Tévedsz Perrie. Nagyon is van közöd hozzám.-nézett a szemembe.
- Hogy mi van?
- Rokonok vagyunk. Az unokatestvéred vagyok.-leesett az állam. Nekem nincs is unokatestvérem.
- Na persze! -nevettem fel erőltetetten.
- Nem hiszed? -nézett rám komolyan.
- Hát nem.
- Az anyukádat Debbie-nek hívták, igaz?
- Igen.
- És volt egy testvére, Karen.
- Ezt Te mégis honnan a francból tudod? -döbbentem le.
- Karen az én anyukám.
- Az nem lehet. Anyuék sosem meséltek róla. Legalábbis én nem emlékszem.
- Mert volt köztük egy kis vita, még jóval az én születésem előtt.
- Ez biztos, hogy nem lehet. Nem lehetsz az unokatestvérem! Nekem nincs senkim! -fakadtam ki.
- Perrie, kérlek hidd el! Rokonok vagyunk.
- Nem is ismerlek!
- Perrie...
- Menj innen Liam vagy akárki is vagy! És ne gyere vissza!
- Én csak megakarlak ismerni.
- De én nem akarlak Téged!
- Hát jó. Ahogy gondolod.-sóhajtott, majd felállt mellőlem.-Itt a számom, ha meggondolnád magad.-húzott elő egy kis cetlit a zsebéből, amit lerakott az asztalra, majd kiment a házból.